A West-Balkán először, mint az urbanizáció szélére szorult, a körülmények által folyamatosan alakított, mégis öntörvényű közösségi játszótér, később egyre tudatosabban tervezett összművészeti centrum, végül, mint egymásra ható kreatív folyamatokat beindító multidiszciplináris kulturális intézmény, közel tíz éven át létezett. Ezalatt négy különböző helyszínen működött, az ötödik, véglegesnek szánt otthon pedig már épült. A folyamatos költözések során három további hely tervezési és engedélyezési munkái is elkészültek, amelyek végül különböző okokból nem valósultak meg.
Nem propagáltuk a háttérben zajló tervező és alkotó munkát, az egyre finomabb részletekig kimunkált koncepciót és terveket, mert bíztunk abban, hogy az eredmények majd igazolnak minket.
Egyrészt cél volt olyan városkép formáló beruházások megvalósítása, amelyek Budapest valamelyik elhanyagolt, lepusztult, vagy a fősodortól távol eső területén teremtenek értéket. Másrészt a West-Balkán üzemeltetése kísérlet volt arra, hogy megmutassa, létrehozható és működtethető Magyarországon olyan kulturális intézmény, amely az államtól függetlenül, a piaci viszonyok között, önerőből létezik, innovatív hatást gyakorolva az épített és a szellemi környezetére egyaránt.
Szemléletében ilyen volt már a legelső próbálkozás, a Kopaszi gát is, de mindez persze a későbbi helyszíneken vált egyre markánsabbá. „Az első WB”-ből a hajnalig maradókat a földúton békák kuruttyolása kísérte haza egy olyan parkból, amely korábban a városlakók számára szinte nem is létezett. Később, a költözést követően, a VIII. kerületben egy rossz hírű városrész széle került fel újra a kultúrafogyasztók térképére, és alakult át életteli negyeddé. Végül a Nyugati térnek azon sarka került terítékre, amelyet elhanyagoltsága miatt 20 éve kerülgetett minden érzékenyebb gyomrú budapesti.
Egy idő után következetes céllá vált egy olyan állomás, ahol már hosszú távra lehet tervezni. Pontos elképzelések voltak a működés feltételeiről, és arról, hogyan valósíthatóak meg ezek. Ez lett a Skála épülete a Nyugatinál. Ideáig hosszú út vezetett, amit állandó létbizonytalanság jellemzett. Helyszínek épültek fel majd lettek lebontva, szervezeti struktúrák fejlődtek és szűntek meg újra meg újra. Mindezek ellenére a vállalkozás - a célnak megfelelően - tudatosan épült, hogy ha egyszer eljön az ideje, hitel- és pályázatképes legyen.
A multidiszciplináris kulturális intézmény fogalma 2007-re kristályosodott ki, amikor a Futó utcai épületek működtek, és ezzel párhuzamosan az akkor véglegesnek gondolt Tömő utcai WB tervezése és engedélyeztetési eljárásai folytak. Itt a tervek már egy olyan közösségi helyről készültek, amelyen megfelelő infrastruktúra biztosításával kényelmesen osztozhat képzőművészeti galéria és alkotótér, színház, mozi, hangstúdió, és természetesen az egyértelműen profitorientált részlegek: egy ezerfős koncert- és programterem, illetve a vendéglátó egységek (bár, étterem).
A megszerzett tapasztalatok, az egyre gyarapodó közönség igényei és aktivitása is azt mutatták, hogy egy ilyen intézmény önfenntartó lehet, és a kulturális rendezvények finanszírozása a működési forrásokból biztosítható. Így olyan színvonalas programok, események valósulhattak meg, amelyekkel hosszú távon semmilyen marketingstratégia nem számolhatott volna, a létrejövő öngerjesztő folyamatokkal semmilyen hagyományos modell nem vehette fel a versenyt. Ezenfelül lehetőség volt a lassú, de folyamatos fejlesztésre, az infrastruktúra bővítésére is.
A Futó utcában mindez már megvalósult, igaz, még kisebb léptékben. Itt egyszerre működött az IMPEX Kortárs Képzőművészeti Galéria és Alkotótér, a TÁP Színház próbateremmel és irodával, valamint a BIOTON Hangstúdió és Zenei Műhely.
A Tömő utcai épület fejlesztésére hozzávetőleg 1 milliárd forintos beruházási terv készült. Finanszírozásának megoldása nemzetközi pályázatból és bankhitelből körvonalazódott, de a kedvező tárgyalások, egyeztetések 2008. első felében a gazdasági válság beköszöntével hirtelen abbamaradtak. A megvalósíthatósági tanulmányt jóváhagyó, a projekthitel-ajánlatát elkészítő pénzintézet a szerződés aláírása előtt, nehézségeire hivatkozva végül kihátrált a beruházásból.
Egy évre rá találtuk meg a Skála Metró több, mint tíz éve üresen álló épületszárnyát, mint megfelelő helyszínt. Itt a tulajdonos tárt karokkal fogadta a kihasználatlan területekre vonatkozó terveket, amelynek lényege a következő volt: már meglévő terek átalakításával olyan, üzleti alapon, államtól függetlenül működő multifunkcionális befogadó intézmény létrehozása, amely világszínvonalon képes kiszolgálni több művészeti ágat és ezek közönségét is. Az előadóterek tervezésekor fontos szempont volt, hogy ne csak tömegrendezvények, hanem úgynevezett réteg-művészetek, prózai és táncszínházi előadások is megvalósíthatóak legyenek ezekben, míg a két részre osztható 1400 fős koncertterem akusztikailag jazz, illetve komolyzenei koncertek megtartására is alkalmas lett volna. A későbbi tervekben hang- és filmstúdió kialakítása is szerepelt. A beruházás léptéke megközelítőleg a fele volt a Tömő utcainak, hiszen az épület már állt, csak beltéri munkákat kellett elvégezni. Pontos menetrend szerint először a befogadó terek létrehozása és üzemeltetése, későbbiekben az alkotóterek fejlesztése történt volna meg, hogy folyamatosan működtethető legyen a projekt.
A WB egy új intézményi kategóriát kívánt megvalósítani Magyarországon: független, piaci alapon működő kulturális intézményt; amely nem egy zárt közösséghez, hanem a lehető legszélesebb rétegekhez szól. Erre Budapestnek, mint világvárosnak, szüksége lenne, és - többek között a magyar (kultúr)politika alakulása miatt - egy ilyen intézmény megjelenése mindinkább időszerű.
Nem propagáltuk a háttérben zajló tervező és alkotó munkát, az egyre finomabb részletekig kimunkált koncepciót és terveket, mert bíztunk abban, hogy az eredmények majd igazolnak minket.
Egyrészt cél volt olyan városkép formáló beruházások megvalósítása, amelyek Budapest valamelyik elhanyagolt, lepusztult, vagy a fősodortól távol eső területén teremtenek értéket. Másrészt a West-Balkán üzemeltetése kísérlet volt arra, hogy megmutassa, létrehozható és működtethető Magyarországon olyan kulturális intézmény, amely az államtól függetlenül, a piaci viszonyok között, önerőből létezik, innovatív hatást gyakorolva az épített és a szellemi környezetére egyaránt.
Szemléletében ilyen volt már a legelső próbálkozás, a Kopaszi gát is, de mindez persze a későbbi helyszíneken vált egyre markánsabbá. „Az első WB”-ből a hajnalig maradókat a földúton békák kuruttyolása kísérte haza egy olyan parkból, amely korábban a városlakók számára szinte nem is létezett. Később, a költözést követően, a VIII. kerületben egy rossz hírű városrész széle került fel újra a kultúrafogyasztók térképére, és alakult át életteli negyeddé. Végül a Nyugati térnek azon sarka került terítékre, amelyet elhanyagoltsága miatt 20 éve kerülgetett minden érzékenyebb gyomrú budapesti.
Egy idő után következetes céllá vált egy olyan állomás, ahol már hosszú távra lehet tervezni. Pontos elképzelések voltak a működés feltételeiről, és arról, hogyan valósíthatóak meg ezek. Ez lett a Skála épülete a Nyugatinál. Ideáig hosszú út vezetett, amit állandó létbizonytalanság jellemzett. Helyszínek épültek fel majd lettek lebontva, szervezeti struktúrák fejlődtek és szűntek meg újra meg újra. Mindezek ellenére a vállalkozás - a célnak megfelelően - tudatosan épült, hogy ha egyszer eljön az ideje, hitel- és pályázatképes legyen.
A multidiszciplináris kulturális intézmény fogalma 2007-re kristályosodott ki, amikor a Futó utcai épületek működtek, és ezzel párhuzamosan az akkor véglegesnek gondolt Tömő utcai WB tervezése és engedélyeztetési eljárásai folytak. Itt a tervek már egy olyan közösségi helyről készültek, amelyen megfelelő infrastruktúra biztosításával kényelmesen osztozhat képzőművészeti galéria és alkotótér, színház, mozi, hangstúdió, és természetesen az egyértelműen profitorientált részlegek: egy ezerfős koncert- és programterem, illetve a vendéglátó egységek (bár, étterem).
A megszerzett tapasztalatok, az egyre gyarapodó közönség igényei és aktivitása is azt mutatták, hogy egy ilyen intézmény önfenntartó lehet, és a kulturális rendezvények finanszírozása a működési forrásokból biztosítható. Így olyan színvonalas programok, események valósulhattak meg, amelyekkel hosszú távon semmilyen marketingstratégia nem számolhatott volna, a létrejövő öngerjesztő folyamatokkal semmilyen hagyományos modell nem vehette fel a versenyt. Ezenfelül lehetőség volt a lassú, de folyamatos fejlesztésre, az infrastruktúra bővítésére is.
A Futó utcában mindez már megvalósult, igaz, még kisebb léptékben. Itt egyszerre működött az IMPEX Kortárs Képzőművészeti Galéria és Alkotótér, a TÁP Színház próbateremmel és irodával, valamint a BIOTON Hangstúdió és Zenei Műhely.
A Tömő utcai épület fejlesztésére hozzávetőleg 1 milliárd forintos beruházási terv készült. Finanszírozásának megoldása nemzetközi pályázatból és bankhitelből körvonalazódott, de a kedvező tárgyalások, egyeztetések 2008. első felében a gazdasági válság beköszöntével hirtelen abbamaradtak. A megvalósíthatósági tanulmányt jóváhagyó, a projekthitel-ajánlatát elkészítő pénzintézet a szerződés aláírása előtt, nehézségeire hivatkozva végül kihátrált a beruházásból.
Egy évre rá találtuk meg a Skála Metró több, mint tíz éve üresen álló épületszárnyát, mint megfelelő helyszínt. Itt a tulajdonos tárt karokkal fogadta a kihasználatlan területekre vonatkozó terveket, amelynek lényege a következő volt: már meglévő terek átalakításával olyan, üzleti alapon, államtól függetlenül működő multifunkcionális befogadó intézmény létrehozása, amely világszínvonalon képes kiszolgálni több művészeti ágat és ezek közönségét is. Az előadóterek tervezésekor fontos szempont volt, hogy ne csak tömegrendezvények, hanem úgynevezett réteg-művészetek, prózai és táncszínházi előadások is megvalósíthatóak legyenek ezekben, míg a két részre osztható 1400 fős koncertterem akusztikailag jazz, illetve komolyzenei koncertek megtartására is alkalmas lett volna. A későbbi tervekben hang- és filmstúdió kialakítása is szerepelt. A beruházás léptéke megközelítőleg a fele volt a Tömő utcainak, hiszen az épület már állt, csak beltéri munkákat kellett elvégezni. Pontos menetrend szerint először a befogadó terek létrehozása és üzemeltetése, későbbiekben az alkotóterek fejlesztése történt volna meg, hogy folyamatosan működtethető legyen a projekt.
A WB egy új intézményi kategóriát kívánt megvalósítani Magyarországon: független, piaci alapon működő kulturális intézményt; amely nem egy zárt közösséghez, hanem a lehető legszélesebb rétegekhez szól. Erre Budapestnek, mint világvárosnak, szüksége lenne, és - többek között a magyar (kultúr)politika alakulása miatt - egy ilyen intézmény megjelenése mindinkább időszerű.